Történelem és konfliktusok a hidegháború után

A hidegháború utáni történelem és konfliktusok: Átfogó elemzés és összefoglalás

A hidegháború ugyan véget ért, de a nemzetközi színtér továbbra is tele volt feszültséggel és új konfliktusokkal. Ez a korszak alapvető átalakulást hozott a nemzetközi biztonsági kapcsolatokban, amelyet elsősorban a regionális konfliktusok térnyerése és az új biztonsági fenyegetések jellemeztek. Megvizsgáljuk azokat a kulcsfontosságú eseményeket és elméleti kereteket, amelyek a hidegháború utáni történelem és konfliktusok alakulását meghatározták.

USA és Szaddám Irakja: A támogatástól a közvetlen konfrontációig

Az USA és Irak közötti kapcsolatok drámai fejlődésen mentek keresztül. Az 1980-as évek elején, pontosabban 1982 februárjában, Irakot még a terrorista államok listájáról is törölték. Kulcsfontosságú pillanat volt a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása 1984 novemberében, miközben R. Reagan elnök küldötte, Donald Rumsfeld, már 1983 karácsonyán találkozott Szaddám Huszeinnel. Ez annak ellenére történt, hogy tudták: Irak tömegpusztító fegyvereket vetett be az iráni csapatok ellen. Az Irak Irán elleni felhasználásával kapcsolatos stratégiai érdekek ekkor felülírták az iraki rezsimmel kapcsolatos aggodalmakat.

A Perzsa-öböl monarchikus államai, bár nem igényelték az iraki védelmet, Irakban látták az arab világ egyetlen partnerét Irán ellen. Az USA és szövetségesei tehát ebben a szakaszban jó kapcsolatokat tartottak fenn Irakkal, és nem fejezték ki aggodalmukat tömegpusztító fegyverei miatt.

Iraki–iráni háború (1980–1988) és annak hatása

Az iraki–iráni háború, amelyet Szaddám Huszein provokált ki 1980 szeptemberében, alapvető hatással volt a regionális és nemzetközi kapcsolatokra. Szaddám úgy vélte, hogy az iráni forradalmi káosz ideális feltételeket teremtett az arab kisebbséggel rendelkező olajmezők elfoglalására. Az USA és a nyugati államok az 1979-es iráni forradalmat és annak „Halál Amerikára” jelszavát súlyos fenyegetésnek tekintették, ami arra késztette őket, hogy Irakot támogassák ellensúlyként a síita forradalom szunnita rezsimekhez, az USA stratégiai szövetségeseihez való terjedése ellen. Irak hiteleket, katonai felszerelést és hírszerzési információkat kapott az USA-tól, beleértve a vegyi és biológiai fegyverek gyártásához szükséges technológiákat és anyagokat, még azután is, hogy Szaddám 1988-ban Halabdzsában a saját lakossága ellen vetette be azokat. Ez az Irakkal szembeni célszerű megközelítés hozzájárult Irán mély bizalmatlanságához a nemzetközi jog és a nyugati hatalmak iránt.

Sivatagi Vihar hadművelet (1991): Az első iraki háború

Az első iraki háború, a Sivatagi Vihar hadművelet, kevesebb mint egy évvel a hidegháború után zajlott. Közvetlen válasz volt Irak Kuvait elleni inváziójára 1990. augusztus 2-án. Szaddám Huszein úgy vélte, hogy az USA nem fog reagálni a Kuvait-tal fennálló határvitájára, amit tévesen hallgatólagos beleegyezésnek értelmezett. Azonban egész Kuvait elfoglalásával és olajforrásainak megduplázásával túl messzire ment. Az invázió számos biztonsági fenyegetést váltott ki:

• Katonai fenyegetés Kuvaitra: Irak elsöprő katonai fölényben volt a húszezres kuvaiti hadsereggel szemben.
• Politikai-katonai fenyegetés az arab világra: Szaddám nagyzolása és terjeszkedése veszélyeztette a közel-keleti status quót.
• Közvetett politikai és közvetlen gazdasági fenyegetés a nemzetközi közösségre: A nemzetközi jog semmibevétele és a világ olajtartalékainak 30%-a feletti ellenőrzés lehetősége veszélyeztette a globális gazdasági stabilitást.

G. H. Bush amerikai kormánya multilateralista módon járt el az agresszióra válaszul. Öt hónapos diplomáciai erőfeszítések során sikerült egy 33 országból álló koalíciót létrehozni, beleértve arab államokat és az akkori Szovjetuniót. Az ENSZ a 678. számú határozatával legitimálta a „660. számú határozat teljesítéséhez szükséges összes eszköz” alkalmazását. A katonai beavatkozást gondosan előkészítették, hogy minimalizálják a szövetséges csapatok veszteségeit. Az 1991. január 17-én indított légi offenzíva 39 napig tartott, és elsöprő légi fölényt biztosított. Az ezt követő szárazföldi harcok mindössze 100 óra alatt befejeződtek, ami a koalíció elsöprő győzelméhez vezetett minimális veszteségekkel (200 katona vs. becslések szerint 100 000 iraki áldozat).

A Sivatagi Vihar hadművelet bizonyította az ENSZ egységre való képességét, felgyorsította az amerikai-szovjet kapcsolatok együttműködés felé való elmozdulását, és megmutatta az agresszor elleni erő alkalmazásának eltökéltségét. Ugyanakkor azonban nem hozott tartós megoldást az „iraki problémára”, mivel Szaddám Huszein hatalmon maradt, és rezsimje továbbra is kegyetlenül fellépett a síiták és a kurdok ellen.

A feltartóztatás időszaka és a neokonzervatívok felemelkedése (Clinton-korszak és G. W. Bush kezdeti évei)

Kuvait felszabadítása után a feltartóztatás (containment) szakasza következett, amely G. H. Bush és Bill Clinton elnökök mandátumaihoz kapcsolódott. Szaddámnak megengedték, hogy túléljen erős nemzetközi nyomás alatt, amely az iraki tömegpusztító fegyverekre irányult (ENSZ BT 687. számú határozat). Az 1990-es évek végén azonban az USA-ban elkezdett érvényesülni a neokonzervatívok nyomása. Ők megkérdőjelezték a feltartóztatás politikáját, és Szaddám rezsimjének katonai megdöntését követelték. Richard Cheney és Donald Rumsfeld az elsők között voltak, akik nyilvánosan beszéltek a „topple the regime” (a rezsim megdöntése) kifejezésről. Programplatformmá vált a Project for a New American Century című dokumentum, amely a hegemóniát és a „rogue states” (pária államok) elleni határozott fellépést szorgalmazta.

2001. szeptember 11. és az Iraki Szabadság hadművelet előkészítése

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások alapvető fordulópontot jelentettek. G. W. Bush kormánya, a neokonzervatívok befolyása alatt, elkezdte előkészíteni az iraki probléma katonai megoldását. A háború melletti érvek két fő tézisre összpontosultak:

• Szaddám állítólagos érintettsége a terrortámadásokban: Bush elnök Irakot az al-Káidával hozta összefüggésbe, azt állítva, hogy Irak kiképzést biztosított terroristáknak, és örült az USA elleni támadásoknak.
• Szaddám tömegpusztító fegyverarzenálja: Bush kormánya azt állította, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és felkészült azok bevetésére. Rumsfeld védelmi miniszter még azt is kijelentette: „Absence důkazů není důkazem absence.” (A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka.)

A 2002-es új nemzetbiztonsági stratégia, Bush-doktrína néven ismert, kinyilvánította az eltökéltséget, hogy „preemptíven cselekedjenek” a fenyegetések felszámolása érdekében. Ez a megközelítés, amely a megelőző csapást a visszatartás elé helyezte, alapvető elmozduláshoz vezetett az amerikai biztonságpolitikai gondolkodásban.

Iraki Szabadság hadművelet (2003): A második iraki háború

Az Iraki Szabadság hadművelet, amelyet 2003 márciusában indítottak, aszimmetrikus konfliktusként jellemezhető, az USA és szövetségesei elsöprő minőségi fölényével. A siker kulcsfontosságú tényezői a következők voltak:

• Légi fölény: A pilóták 21 000 bevetést hajtottak végre, nagy arányban precíziós irányítású lőszerekkel (70%).
• Morális és pszichológiai aszimmetria: Magasan motivált amerikai hadsereg a demoralizált iraki hadsereg ellen, amely nem akart harcolni a gyűlölt diktátorért. A „shock and awe” (sokk és ámulat) taktikája megtörte az ellenállási akaratot.
• Fölény a szárazföldi harcokban: Negyedmillió professzionális amerikai katona modern fegyverzettel könnyedén nyomult előre az elmaradott iraki hadsereg ellen.

Az eredmény az iraki hadsereg gyors összeomlása és Szaddám rezsimjének bukása volt. Azonban a háború, amelyet az ENSZ BT mandátuma nélkül, és tömegpusztító fegyverek, illetve az al-Káidával való kapcsolat bizonyítékainak megtalálása nélkül indítottak, hamarosan elhúzódó aszimmetrikus konfliktussá alakult. Az amerikai katonák, akiket eredetileg felszabadítóknak tekintettek, megszállókká váltak, és ellenállással szembesültek volt katonák, iszlamisták és bűnöző bandák részéről. Az elégtelen háború utáni stabilizációs tervek káoszhoz és az erőszak növekedéséhez vezettek.

Szövetséges Erő hadművelet (1999): A NATO háborúja Jugoszláviában

A Szövetséges Erő hadművelet 1999-ben a hidegháború utáni nagy konfliktusok egyike volt, amelyben a NATO-országok döntő szerepet játszottak. Történelmi meghatározói a volt Jugoszláviában fennálló hosszú távú nemzetiségi és vallási intoleranciák voltak, különösen a horvátok és a szerbek között. A horvátországi háború (1991–1995) és a bosznia-hercegovinai háború (1992–1995) megmutatta az etnikai tisztogatások brutalitását és az állam civilizációs törésvonalak mentén történő szétesését. A koszovói válságot, amely NATO-bombázásokba torkollott, azzal indokolták, hogy meg kell akadályozni egy humanitárius katasztrófát és meg kell védeni a koszovói albánok emberi jogait. Kritikusok, mint Henry Kissinger, azonban felhívták a figyelmet a NATO védelmi küldetésétől való eltérésre és az ENSZ mandátuma nélküli humanitárius beavatkozás kockázataira. A hadműveletet ellentmondásosan értékelték; bár elérte politikai céljait, kérdéseket vetett fel a civil áldozatok és a gazdaság pusztulása kapcsán.

Elméleti nézőpontok a hidegháború utáni konfliktusokra

1. Samuel Huntington és a Civilizációk összecsapása

   • Huntington a Sivatagi Vihar hadműveletet „az első civilizációk közötti háborúnak” tekintette, „amelyben erőforrásokról és ásványi kincsekről volt szó”. Hangsúlyozta, hogy a muszlim közvélemény a háborút a Nyugat és az iszlám közötti konfliktusnak tekintette, nem pedig a világ és Irak közötti konfliktusnak.
   • Rámutatott a „rokon ország szindrómára”, ahol a civilizációs határokon zajló konfliktusok harmadlagos szereplők bevonásával eszkalálódnak (pl. Oroszország és Görögország a szerbek oldalán, Irán és Törökország a bosnyák muszlimok oldalán).
   • Három szabályt javasolt a békére egy többcivilizációs világban: önmérséklet (a központi államok tartózkodnak a beavatkozástól más civilizációk konfliktusaiba), közös közvetítés (a központi államok tárgyalnak a civilizációs határokon zajló konfliktusok megoldásáért) és a közös értékek hangsúlyozása.
   • Figyelmeztetett a „nyugati univerzalizmusra”, amely globális civilizációs háborúhoz vezethet.

2. Ulrich Beck és a Posztnacionális háborúk (Militáris humanizmus)

   • Beck az olyan hadműveleteket, mint a Szövetséges Erő és az Iraki Szabadság, posztnacionális háborúkként jellemezte, ahol nem csupán állami érdekekről, hanem az emberi jogok védelméről volt szó a nemzeti szuverenitás határain kívül.
   • Létrehozta a militáris humanizmus koncepcióját, amely a következőkre épül: erő aszimmetriája (gyengébb államokat gyakrabban támadnak meg), posztheroikus győzelem (győzelem a lehető legkevesebb saját áldozattal) és egoista altruizmus (hajlandóság beavatkozni az emberi jogok megsértése esetén, ha a válságok terjedése fenyeget).

A háború paradox logikája: Esélyt adni a háborúnak?

Edward Luttwak 1999-es tanulmányában kritizálta a külső erők által kikényszerített fegyverszüneteket az olyan konfliktusokban, mint a jugoszláviai háború. Azt állította, hogy ezek a fegyverszünetek csupán lehetővé teszik a hadviselő felek számára, hogy átcsoportosítsák erőiket és nagyobb intenzitással folytassák a harcokat. Luttwak szerint a tartós béke nem lehet külső beavatkozás eredménye, hanem csak az egyik fél döntő győzelme és a háború összes résztvevőjének teljes kimerülése után következik be. Azt az álláspontot képviselte, hogy „minden háború végül békéhez vezet”, és felszólította a politikusokat, hogy kerüljék az érzelmi nyomásra történő beavatkozásokat.

Gazdasági dimenzió: Irak olajgazdagsága

Irak olajgazdagsága kulcsfontosságú szerepet játszik a nemzetközi kapcsolatokban. Irak rendelkezik a világ második legnagyobb bizonyított olajtartalékával (112,5 milliárd hordó) Szaúd-Arábia után, további becsült 220 milliárd hordóval a feltáratlan területeken. A könnyű hozzáférhetőség és az alacsony kitermelési költségek stratégiailag rendkívül értékessé teszik az iraki olajat. Kuvait ellenőrzése esetén Irak a világ olajtartalékainak akár 30%-át is uralhatná, ami hatalmas geopolitikai befolyást biztosítana számára. Az USA, Nyugat-Európa és Kína számára, amelyek a világ fő olajfogyasztói, ezen források ellenőrzése energetikai és gazdasági túlélés kérdése.

A hidegháború utáni négy legjelentősebb konfliktus

A hidegháború új konfliktusformákat hozott, amelyek közül négy kiemelkedik terjedelmével és hatásával:

• Sivatagi Vihar hadművelet (1991): Az első öbölháború, válasz az iraki kuvaiti invázióra.
• Szövetséges Erő hadművelet (1999): A NATO háborúja Jugoszlávia ellen Koszovó miatt.
• Tartós Szabadság hadművelet (2001): Az USA háborúja Afganisztánban szeptember 11. után.
• Iraki Szabadság hadművelet (2003): A második iraki háború, Szaddám Huszein megdöntése.

Ezek a konfliktusok, amelyekben a NATO-országok és az USA döntő szerepet játszottak, alapvetően befolyásolták a nemzetközi biztonsági kapcsolatokat, és új fenyegetéseket mutattak be a diktatórikus rezsimek által kiváltott regionális konfliktusok formájában.

Gyakran ismételt kérdések a hidegháború utáni történelemről és konfliktusokról

Miért támogatta eredetileg az USA Szaddám Irakját?

Az USA az 1980-as években támogatta Irakot, mint ellensúlyt Iránnal szemben az iszlám forradalom után. Az iráni befolyás terjedésétől való félelem felülírta a Szaddám-rezsim brutalitásával és tömegpusztító fegyvereinek használatával kapcsolatos fenntartásokat.

Mik voltak a Sivatagi Vihar hadművelet fő okai 1991-ben?

A fő ok Irak kuvaiti inváziója és annektálása volt. A nemzetközi közösség, az USA vezetésével, ebben a régió stabilitásának, az olajforrásoknak és a nemzetközi jog alapelveinek veszélyeztetését látta.

Mit jelentett a „Bush-doktrína” az amerikai külpolitikában?

A Bush-doktrína 2001. szeptember 11. után hangsúlyozta a megelőző fellépést azokkal az államokkal szemben, amelyeket fenyegetésnek tartott, különösen a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedése kapcsán. Eltávolodott a feltartóztatás politikájától az aktív katonai megoldás felé.

Miért alakult át az Iraki Szabadság hadművelet aszimmetrikus konfliktussá?

A gyors katonai győzelem ellenére a hadművelet aszimmetrikus konfliktussá alakult a háború utáni Irakra vonatkozó elégtelen politikai tervek miatt. Az amerikai erőket megszállóknak tekintették, ami ellenálláshoz vezetett a demobilizált iraki katonák, iszlamisták és helyi csoportok részéről, akik gerillaháborúba kezdtek.

Hogyan magyarázta Samuel Huntington a hidegháború utáni konfliktusokat?

Huntington a „civilizációk összecsapása” elméletében azzal érvelt, hogy a hidegháború után a konfliktusok civilizációs törésvonalakra tevődnek át, és kulturális és vallási különbségek motiválják majd őket. Az öbölháborút és a boszniai háborút ilyen konfliktusok példáinak tekintette.