Podcast na A kisiskoláskor pszichológiája

Kapitoly

Az első iskolatáska

Mi az az iskolaérettség?

Az elme és a jellem fejlődése

Hogyan látja a világot egy kisiskolás?

A kritika hajnala

A harmadik „Miért?” korszak

A figyelem fenntartása

Jártasságtól a készségig

A képességek alapjai

A motiváció fogalma

Alapvető és emberi motivációk

Belső kontra Külső hajtóerő

Sikerorientáltak és kudarckerülők

Az érzelmek természete

Az érzelemkifejezés gyökerei

A testünk beszéde

Az érzelmek rendszerezése

Hangulat, indulat, szenvedély

Összegzés és búcsú

Přepis

Tom: Emlékszel még az első napodra az iskolában? Az a hatalmas táska, ami majdnem nagyobb volt, mint te, a füzetek illata, és az a furcsa érzés, hogy mostantól minden más lesz. Hogy a játékot felváltja valami... komolyabb.

Emma: Abszolút! Egy teljesen új világ nyílik meg. Hirtelen szabályok vannak, időre kell érkezni, és felelősséggel tartozol a tetteidért. Ez egy óriási átalakulás egy gyerek életében.

Tom: Pontosan erről, a kisiskoláskor pszichológiájáról lesz ma szó. Ez a Studyfi Podcast.

Emma: Vágjunk is bele! Ez a 6-tól 10 éves korig tartó időszak tele van kihívásokkal és fejlődéssel.

Tom: Az első és talán legfontosabb kérdés, ami a szülőkben és a pedagógusokban is felmerül: mikor érett meg egy gyerek az iskolára? Mit jelent ez pontosan?

Emma: Nagyon jó kérdés! Az iskolaérettség lényegében a testi és szellemi fejlettség egy olyan szintje, ami lehetővé teszi, hogy a gyerek különösebb nehézségek nélkül be tudjon kapcsolódni a tanításba. Nem csak arról van szó, hogy tud-e számolni vagy írni.

Tom: Hanem? Mik a fő kritériumok?

Emma: Több is van. Ilyen a teljesítmény, az önállóság, a fegyelmezettség, a koncentráció... tehát az a képesség, hogy ki tudja zárni a zavaró tényezőket. Gondolj bele, ez még felnőttként is nehéz néha.

Tom: Nekem a telefonommal minden nap meggyűlik a bajom. Szóval koncentráció... mi még?

Emma: Az iskolaérettségnek van egy szomatikus, azaz testi, és egy pszichikus, vagyis lelki oldala. Testileg bírnia kell a terhelést, a sok ülést. Lelkileg pedig ennél sokkal összetettebb a kép.

Tom: Oké, a pszichikus rész érdekel. Az mit takar?

Emma: Itt három fő területet különböztetünk meg. Az első az értelmi fejlettség. A gyereknek képesnek kell lennie a szándékos és tartós figyelemre, legalább 15-20 percen keresztül.

Tom: Az már egész komoly idő! Főleg egy hatévesnek.

Emma: Bizony. Emellett fontos az erkölcsi-akarati jelleg, tehát hogy megértse a szabályokat, és képes legyen önfegyelmet gyakorolni. Végül pedig a harmadik kritérium a közösségi életbe való beilleszkedés. Tud-e alkalmazkodni, örömét leli-e az iskolában.

Tom: És ha már bent van az iskolában, hogyan változik meg a gondolkodása, a világlátása?

Emma: Drasztikusan! Megjelenik az elemző látás, az analitikus felfogás. Míg egy óvodás egyben látja a dolgokat, a kisiskolás már elkezdi elemeire bontani őket. A világot szó szerint úgy fogják fel, ahogy látják.

Tom: Ezért van, hogy a tér- és időérzékük még elég... érdekes?

Emma: Pontosan! A térirányok megkülönböztetése még kihívást jelent, egy ismert úton is képesek eltévedni. Vagy egy messze lévő felnőttet simán gyereknek néznek, mert kicsinek látják. Az időérzékük pedig még ennél is fejletlenebb.

Tom: És mi a helyzet a tanulással? Miért van az, hogy a kisiskolások hajlamosak csak magolni ahelyett, hogy megértenék az anyagot?

Emma: Ez a konkrét gondolkodásukból fakad. Nehezen tudják kiemelni a lényeget, és nem törekszenek az előzetes megértésre. Ha valami túl bonyolult, egyszerűbbnek tűnik memorizálni. Az iskola nagy feladata, hogy ezt a szándékos, értő emlékezet felé terelje őket.

Tom: Szóval az iskola segít nekik túllépni a magoláson. De mi történik, amikor elkezdenek... nos, visszakérdezni? Amikor már nem fogadnak el mindent szentírásnak?

Emma: Nagyszerű kérdés! Pontosan ez a következő nagy lépés. Megjelenik a kritikai szemlélet. Már nem isznak minden szót, amit a felnőttek mondanak.

Tom: Vagyis már nem tudom elhitetni a hatévessel, hogy a spenóttól szupererős lesz?

Emma: Egyre nehezebben! De a lényeg, hogy az elvont fogalmakat, mint például a "jóság" vagy a "szerénység", konkrét helyzetekhez és érzelmekhez kezdik kötni. Nem csak egy szó, hanem egy megélt élmény lesz belőle.

Tom: Értem. És a hírhedt "miért?" korszak is ide kapcsolódik? Amikor minden egyes mondat után jön a kérdés?

Emma: Igen, de ez már a harmadik kérdezési korszak. Itt már nem a figyelemfelkeltés a cél, hanem a valódi tudásvágy. A gyereket a megismerés vágya hajtja, magyarázatot követel, és elkezd saját ítéleteket alkotni, következtetni.

Tom: Ez rengeteg új információ egyszerre. Hogy lehet ennyi mindent befogadni, miközben a figyelmük állítólag csak percekig tart?

Emma: Ez a kulcs! A figyelmük valóban rövid idejű és csapongó. Épp ezért a tanításnak rendkívül dinamikusnak és változatosnak kell lennie. Akkor tudjuk fenntartani a figyelmüket, ha az egész az aktivitásra épül. A passzív hallgatás nem működik.

Tom: Oké, tehát mozgásban kell tartani őket. De hogyan rögzül ez a tudás? Hogy lesz egy tanult dologból... reflex?

Emma: Itt jön képbe a jártasság és a készség fogalma. Ezek egymásra épülő szintek. Gondolj az írás tanulására.

Tom: Rendben, próbálom.

Emma: Először csak ismerkedsz a betűk formájával. Tudatosan, lassan, darabosan húzod a vonalakat. Ez a jártasság. Bizonyos elemek már automatizálódnak, de a folyamat nagy része még tudatos döntést igényel.

Tom: Azt hiszem, az én kézírásom még mindig ezen a szinten van.

Emma: Sok gyakorlás után ez a jártasság átalakul készséggé. A készség a tevékenység teljesen automatizált része. Már nem a betűk formálására figyelsz, hanem a szavak és mondatok tartalmára. Gyorsabbá, könnyebbé válik az egész.

Tom: Tehát a jártasság a tudatos gyakorlás, a készség pedig az, ami már "zsigerből jön".

Emma: Pontosan. A jártasság lehet egyszerű, mint egy labda elkapása, vagy összetett, mint egy hangszeren játszás. Lehet intellektuális, mint a fejszámolás, vagy manuális, mint a cipőfűzés. A lényeg a sok ismétlés, ami elvezet a készségig.

Tom: És mi a helyzet a képességekkel? Hol helyezkednek el ebben a rendszerben?

Emma: A képességek jelentik az alapot. Mondhatni, ezek a hardver. Olyan velünk született adottságokkal, "képességcsírákkal" jövünk a világra, amiket aztán a környezet és a tanulás fejleszt képességekké. Képesség nélkül nincs tevékenység.

Tom: Tehát valakinek lehet adottsága a zenéhez, de ha nem gyakorol, sosem alakul ki a zenei képessége?

Emma: Tökéletesen megfogtad. És ezek a képességek is lehetnek speciálisak, mint a zenei vagy matematikai tehetség, vagy általánosak, amik több területen is megnyilvánulnak. A képességek folyamatos fejlesztésével pedig eljuthatunk a tehetségig.

Tom: Szóval a tehetség nem csak adottság, hanem rengeteg munka eredménye is. Ez egy nagyon fontos gondolat. Ami felveti a kérdést: hogyan ismerhetjük fel és támogathatjuk ezeket a kibontakozó képességeket?

Emma: Nagyon jó kérdés, Tom. A válasz pedig a motivációban rejlik. Hiába van valakinek képessége, ha nincs belső hajtóerő, ami cselekvésre ösztönözné.

Tom: Tehát a motiváció az a bizonyos „szikra”? Ami beindítja a motort?

Emma: Pontosan! A szó a latin „movere” igéből ered, ami azt jelenti: mozdítani, indítani. Ez az emberi cselekvés mozgatórugója, ami felelős a viselkedés beindításáért, irányításáért és fenntartásáért.

Tom: Szóval minden tettünk mögött van valamilyen motiváció? Még akkor is, ha csak felkelek egy pohár vízért?

Emma: Abszolút. Ebben az esetben a testedben keletkezik egy hiányállapot, ez a szükséglet. Mondjuk a szomjúság. Ez létrehoz egy belső feszültséget, egy hajtóerőt, vagy angolul drive-ot, ami addig nem hagy nyugodni, amíg nem iszol.

Tom: És a pohár víz a konyhában az ösztönző inger, ami cselekvésre hív. Kezdem érteni.

Emma: Pontosan. Ezek az úgynevezett alapvető motivációk. Ide tartoznak az önfenntartó motívumok, mint az éhség vagy a szomjúság, de a fajfenntartás, sőt, a kíváncsiság is.

Tom: A kíváncsiság is alapvető motiváció? Azt hittem, az valami magasabb rendű dolog.

Emma: Pedig nagyon is biológiai alapja van! Az agyunk folyamatosan információt keres. Ha nem kap, unatkozni kezdünk. Ez ösztönöz minket a világ megismerésére. De ezen felül léteznek humánspecifikus motivációk is.

Tom: Na, ez hangzik izgalmasan. Mik azok?

Emma: Ezek már csak ránk, emberekre jellemző, tanult késztetések. Két nagy csoportjuk van: az intrinzik, vagyis belső, és az extrinzik, vagyis külső motiváció.

Tom: Oké, intrinzik és extrinzik. Lebontanád ezt nekünk?

Emma: Persze. Az intrinzik motiváció önjutalmazó. Maga a cselekvés, a benne lévő öröm a cél. Például amikor valaki azért fest, mert imádja a folyamatot. Ide tartozik a kompetencia-motívum, vagyis hogy jók akarunk lenni valamiben.

Tom: Vagy az elsajátítási motívum, amikor külső jutalom nélkül is fejlesztjük a képességeinket, csak a tudásért magáért.

Emma: Tökéletes! A külső, vagyis extrinzik motiváció ezzel szemben egy jutalom eléréséről vagy egy büntetés elkerüléséről szól. Azért tanulsz, hogy jó jegyet kapj, vagy azért tartod be a szabályokat, hogy ne büntessenek meg.

Tom: Ez alapján az emberek elég különbözőek lehetnek. Van, akit a siker, és van, akit a kudarc elkerülése hajt.

Emma: Igen, ez egy nagyon fontos felosztás. A sikerorientált emberek szeretnek kockáztatni, próbára teszik magukat. Nekik a közepesen nehéz feladatok a legjobb motivációk, és a kudarcot az erőfeszítés hiányának tudják be.

Tom: Míg a kudarckerülők… nos, a nevük elég beszédes.

Emma: Igen, ők bizonytalanok, szoronganak. Paradox módon vagy túl könnyű, vagy megoldhatatlanul nehéz feladatot választanak, hogy legyen mire fogniuk a kudarcot. Nagyon hamar letöri őket egy-egy sikertelenség.

Tom: Szóval az, hogy egy kihívás hogyan hat ránk, attól is függ, melyik csoportba tartozunk. És gondolom, ez rengeteg érzelemmel jár együtt.

Emma: De még mennyire! A motivációink és az, ahogyan a sikert vagy a kudarcot megéljük, elválaszthatatlanul kötődik az érzelmeinkhez. Ez egy teljesen új és izgalmas terület, amiről legközelebb beszélünk.

Tom: Alig vártam, hogy folytassuk, Emma! Szóval, érzelmek. Legutóbb itt hagytuk abba, hogy ez egy teljesen új és izgalmas terület. Mit is kell tudnunk róluk?

Emma: Kezdjük az alapoknál. Az érzelem egy kognitív kiértékelésen alapuló vélekedés. Lényegében egy állásfoglalás arról, hogy egy esemény pozitív vagy negatív számunkra.

Tom: Vagyis nem csak úgy „megtörténik” velünk? Az agyunk címkézi fel a helyzeteket?

Emma: Pontosan. És ez a szubjektív állapot aztán hatással van a teljesítményünkre, a gondolatainkra, a kapcsolatainkra... szóval szinte mindenre, ami velünk történik.

Tom: És az, ahogy kimutatjuk ezeket... az velünk születik, vagy tanuljuk?

Emma: Itt jön a képbe Darwin. Szerinte az érzelemkifejezés nagyrészt öröklött. Gondolj a csecsemőkre, senki sem tanítja őket mosolyogni vagy sírni. Ezek alapvető, velünk született programok.

Tom: Logikusnak hangzik. De azért egy olasz és egy finn máshogy fejezi ki a dühét, nem?

Emma: Dehogynem! És ez a másik fele. A kulturális és egyéni tényezők is rengeteget számítanak. Az, hogy hol nősz fel, milyen mintákat látsz, alapvetően befolyásolja a gesztusaidat.

Tom: Tehát a testünk egy nyitott könyv. Mik a legárulkodóbb jelek, amikből olvashatunk?

Emma: A legszembetűnőbb az arckifejezés, a mimika. De ott van a testtartás, a gesztusok, a proxemika — vagyis a távolságtartás —, sőt a hanglejtés és a beszédtempó is.

Tom: És a klasszikus jelek, mint a pirulás vagy a hevesebb szívdobogás?

Emma: Azok a vegetatív jelzések. Pirulás, sápadás, megemelkedett pulzus... ezeket szinte képtelenség kontrollálni. A tested akaratlanul is reagál az érzelmi állapotodra.

Tom: Rendben, ez rengeteg információ. Hogyan lehet ezeket csoportosítani? Van valami rendszer?

Emma: Persze. Az egyik legegyszerűbb a polaritás szerinti osztályozás: kellemes, vagyis pozitív, és kellemetlen, vagyis negatív érzelmek.

Tom: Siker vagy kudarc. Világos. És mi van még?

Emma: Csoportosíthatunk a tárgyuk szerint is. Például vannak intellektuális érzelmek, mint a kíváncsiság egy új felfedezésnél. Vagy esztétikai érzelmek, amikor gyönyörködsz egy festményben.

Tom: És az erkölcsi érzelmek? Az mit takar?

Emma: Azok a közösségi normákhoz, szabályokhoz kötődnek. Például a féltékenység vagy a bűntudat. Ezeket a társas viszonyaink hozzák létre.

Tom: Mi a különbség a hangulat és mondjuk az indulat között? Mindkettő érzelem, nem?

Emma: De igen, de a jellegük más. A hangulat egy tartós, diffúz állapot, aminek sokszor nincs is konkrét tárgya. Csak egyszerűen „rossz kedved” van.

Tom: Az indulat pedig... a neve is mutatja, hogy valami hirtelen dolog.

Emma: Pontosan! Egy nagyon intenzív, de rövid lefolyású élmény, mint egy dühroham. Ilyenkor az önkontrollunk is jelentősen csökken.

Tom: És a szenvedély? Az a maratoni futó az érzelmek között?

Emma: Tökéletes analógia! A szenvedély egy nagyon intenzív és tartós érzelem, ami akár az egész életünket meghatározhatja. Lehet ez a munkád vagy egy hobbid.

Tom: Hát, Emma, ez egy hihetetlenül izgalmas utazás volt a motiváció világától egészen az érzelmek mélyéig. Köszönjük a sok magyarázatot.

Emma: Valóban az volt. A legfontosabb talán az, hogy megértsük: a teljesítményünk, a tanulásunk és a kapcsolataink mozgatórugói ezek a belső erők.

Tom: A kulcs tehát az önismeret. Ha tudjuk, mi motivál minket és hogyan működnek az érzelmeink, sokkal tudatosabban élhetünk. Nagyon köszönöm, hogy velünk voltál!

Emma: Én köszönöm a meghívást!

Tom: Hallgatóinknak is köszönjük a figyelmet! Ez volt a Studyfi Podcast mára. Sziasztok!