Gyors áttekintés a közgazdasági elméletek történetéről diákoknak

Szeretnéd gyorsan megérteni a közgazdasági gondolkodás fő irányzatait? Itt egy rövid összefoglaló, ami segít eligazodni és felkészülni a vizsgákra!

• Ókor: Korai gazdasági megfontolások, a piac és az uzsora elutasítása, a mezőgazdaság hangsúlyozása (Platón, Arisztotelész).
• Merkantilizmus (14–17. sz.): A gazdagság a pénzben és a kereskedelemben rejlik. Az export támogatása és az import korlátozása az aktív fizetési mérleg érdekében (Thomas Mun).
• Fiziokratizmus (18. sz.): A gazdagság egyetlen forrását a mezőgazdaságban és a természetben látta (François Quesnay).
• Klasszikus politikai gazdaságtan (18–19. sz.): A gazdasági liberalizmust és a minimális állami beavatkozást hirdeti, a „láthatatlan kéz” koncepciója (Adam Smith, David Ricardo).
• Szocializmus és marxizmus (19. sz. közepe): A kapitalizmus kritikája, a többletérték elmélete és a történelmi fejlődés gazdasági értelmezése (Karl Marx).
• Neoklasszikus közgazdaságtan (19. sz. 2. fele – 20. sz. 30-as évei): A piaci egyensúlyra, a kínálatra, a keresletre és az árra összpontosít, a határhaszon koncepciója (Carl Menger, Alfred Marshall, Vilfredo Pareto).
• Keynesianizmus (20. sz. 30-as éveitől): Hangsúlyozza az állami beavatkozás szükségességét a gazdaságba a munkanélküliség és a válságok kezelése érdekében, a kereslet támogatása (John Maynard Keynes).
• Konzervativizmus (20. sz. 70-es éveitől): Magában foglalja a monetarizmust és a kínálati oldali közgazdaságtant. Hangsúlyozza az állami beavatkozások korlátozását, az árstabilitást és a kínálat ösztönzését (Milton Friedman, Arthur Laffer).
• Institucionalizmus (19. sz. 90-es éveitől): Vizsgálja az intézmények, a tulajdonjogok és a tranzakciós költségek gazdasági viselkedésre gyakorolt hatását (Thorstein Veblen, Ronald Coase, Douglas North).

A közgazdasági elméletek története: Átfogó útmutató diákoknak

A közgazdasági elméletek története kulcsfontosságú terület ahhoz, hogy megértsük, hogyan fejlődött a gazdaságról, annak működéséről és az állam szerepéről alkotott gondolkodás. A jelenlegi közgazdasági elmélet ezen történelmi irányzatok komplex eredménye. Ezen történelem ismerete nemcsak az érettségin vagy az egyetemi vizsgákon segít, hanem a mai gazdaság és gazdaságpolitika jobb megértésében is, elkerülve az egyoldalú nézőpontokat.

A közgazdasági elméletek története: Az ókortól a modern korig

A gazdasági nézetek már a régmúltban elkezdtek formálódni, azonban egy koherens elméleti rendszer csak sokkal később jött létre. Íme egy áttekintés a kulcsfontosságú mérföldkövekről.

A gazdasági gondolkodás ókori alapjai

Az ókori Görögországban és Rómában még nem létezett koherens gazdasági rendszer, de a gazdaságról szóló megfontolások a filozófiai és egyházi művek részét képezték. Olyan gondolkodók, mint Platón és Arisztotelész, kritizálták a fejlődő piacgazdaságot és az uzsorát.

Ehelyett a naturális termelést szorgalmazták, és a mezőgazdaságot emelték ki a legfontosabb ágazatként. Ez az álláspont a 13. századig uralkodott, mivel a piacgazdaság a gazdagság kereskedők és kézművesek felé történő áthelyezését jelentette, ami az akkori hatalom szempontjából nem volt kívánatos.

Merkantilizmus: Gazdagság a kereskedelemben

Koherensebb gazdasági koncepció a 14. században jelenik meg a merkantilizmus térnyerésével. A merkantilisták a kereskedelemre összpontosítottak, amelyet a társadalom fő gazdagságforrásának tekintettek. A gazdagságot számukra a pénzzel (nemesfémekkel) azonosították.

A korai merkantilizmus a pénz felhalmozására törekedett az országban az aktív pénzmérleg politikája révén – a nemesfémek importjának túlsúlya az export felett. A későbbi, fejlett merkantilizmus, melynek jelentős képviselője Thomas Mun volt, az aktív fizetési mérleg elérésére összpontosított.

Ezt az áruk és szolgáltatások exportjának import feletti túlsúlyával kellett biztosítani, azzal a céllal, hogy a pénzt további mennyiségük növelésére használják fel. Javasolták a feldolgozóipar termelésének és exportjának támogatását, a luxuscikkek importjának korlátozását, a nyersanyagok exportjának korlátozását, a tranzitkereskedelem és a saját szállítás támogatását.

Fiziokratizmus: A mezőgazdaság mint a gazdagság forrása

A merkantilizmusra válaszul a 18. században Franciaországban jött létre a fiziokrata iskola. Fő képviselője, François Quesnay, a gazdagság (tiszta jövedelem) egyetlen forrásának a mezőgazdaságot (a természetet) tekintette.

Quesnay gazdasági táblázatában elemezte a létrehozott társadalmi termék zavartalan realizációjának makrogazdasági feltételeit.

Klasszikus politikai gazdaságtan: A piac láthatatlan keze

A 17. századtól kezdve a közgazdaságtan koherens elméleti rendszerré kezdett formálódni. A klasszikus politikai gazdaságtan képviselői, mint William Petty, Adam Smith és David Ricardo, elutasították az állami beavatkozást és a gazdasági liberalizmust szorgalmazták.

Figyelmük a kereskedelemről a termelésre helyeződött át. William Petty a munkaérték-elmélet megalapítója, mely szerint az áruk értékét az előállításukra fordított munka mennyisége határozza meg.

Adam Smith A nemzetek gazdagságának természetéről és okairól szóló vizsgálódás (1776) című művét a modern közgazdaságtan kezdetének tekintik. Smith itt mutatta be a piaci mechanizmus koncepcióját, mint egy önszabályozó, természetes rendet, amelyet a „piac láthatatlan keze” irányít.

David Ricardo (1772–1823) fő művében, A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (1817) címűben, a tőkeakkumulációt hangsúlyozta a haladás döntő tényezőjeként, amely csak bizonyos profitráta mellett lehetséges. Kidolgozta a munkaérték-elméletet és az elosztás elméletét, amelyet a politikai gazdaságtan alapvető problémájának tartott.

Szocializmus és marxizmus: A kapitalizmus kritikája

Körülbelül a 19. század közepén a politikai gazdaságtan két ágra szakadt: szocializmusra és neoklasszicizmusra. A szocialista irányzat alapítója Karl Marx (1818–1883) lett, akinek legismertebb műve a Tőke (1867).

Marx D. Ricardo gondolataira épített, és a kapitalizmusról szóló elemzése a munkaérték-elméletből indul ki. K. Marx maradandó hozzájárulásai közé tartozik a történelmi fejlődés gazdasági értelmezése (a gazdasági érdekek befolyásolják az emberek nézeteit és viselkedését), a dialektikus megközelítés és a globalizáció folyamatának előrejelzése.

K. Marx tanításainak mindig voltak erős ellenzői és támogatói is. A híres közgazdász, P. A. Samuelson Marx elméleteit továbbra is élőnek tartja, és Marxot intellektuális mesternek és minden idők legnagyobb közgazdászának (A. Smith és J. M. Keynes mellett) tekinti. Marxot T. G. Masaryk is elismerte, és 1999-ben a BBC felmérésében az évezred legnagyobb gondolkodójának választották. Marx tanításaiból ered a marxista és radikális politikai gazdaságtan.

Neoklasszikus közgazdaságtan és a határhaszon

A klasszikus politikai gazdaságtanra (különösen A. Smithre) épül a neoklasszikus közgazdaságtan, amely a 19. század 70-es éveitől kezdett formálódni, és a 20. század 30-as éveiig uralta a közgazdasági gondolkodást. Figyelme a piaci egyensúly feltételeinek, a kínálat, a kereslet és az ár közötti kapcsolatnak a vizsgálatára összpontosul.

A neoklasszikusok azzal a nézettel állnak elő, hogy a kereslet a határhasznon múlik, azaz a fogyasztott jószág további egysége által kiváltott teljes hasznosság változásán. A határhaszon minden szükséglet fokozatos kielégítésével folyamatosan csökken.

A neoklasszicizmus fő iskolái

A neoklasszikus irányzat a közgazdaságtanban három fő iskolára osztható:

• Osztrák iskola: Képviselői, mint Carl Menger, Eugen von Böhm-Bawerk, Friedrich A. von Hayek. Főként a határhaszon-elméletet dolgozta ki.
• Lausanne-i iskola: Képviselői, mint Vilfredo Pareto, Léon Walras. Az általános egyensúly elméletével foglalkozott.
• Cambridge-i iskola: Fő képviselője Alfred Marshall. A részleges egyensúly elméletére összpontosított.

Keynesianizmus: Állami beavatkozás válság idején

A nagy gazdasági válsággal (1929–1933) összefüggésben számos állam a 20. század 30-as éveiben szélesebb körű beavatkozásokat kezdett a gazdaságba. Ezen a háttéren jött létre az angol John Maynard Keynes (1883–1946) tanítása.

Fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (1936) lett az állami beavatkozás szükségességének elméleti alapja a gazdaságba recesszió idején. A keynesianizmus a 2. világháború után a legtöbb iparilag fejlett állam gazdaságpolitikájának kiindulópontjává vált.

Keynes elméletének alapjai

Keynes figyelmét elsősorban a munkanélküliség és a gazdaság ciklikus fejlődésének problémáira összpontosította. A foglalkoztatás teljes szintjének magyarázatához nála az aggregált effektív kereslet a kiindulópont, amelynek két összetevője van:

• a fogyasztási cikkek iránti kereslet (C – consumption),
• az beruházási javak iránti kereslet (I – investments).

A nemzeti jövedelem (Y) az aggregált effektív keresletet képviseli. Értelmezhető a fogyasztásra (C) és megtakarításokra (S) szánt pénzjövedelmek összegeként, azaz Y = C + S. A keresleti oldalról a fogyasztási cikkek (C) és a beruházási javak (I) iránti keresletből áll, azaz Y = C + I. A makrogazdasági egyensúly alapvető feltétele a megtakarítások és a beruházások egyenlősége: S = I.

A megtakarítások nagysága a jövedelem nagyságától, valamint az átlagos fogyasztási hajlandóságtól (APC) és megtakarítási hajlandóságtól (APS) függ. Keynes definiálja a fogyasztási határhajlandóságot (MPC) és a megtakarítási határhajlandóságot (MPS) is, amelyek megmutatják, hogyan oszlik meg a jövedelem növekedése fogyasztásra és megtakarításra. Az alapvető pszichológiai törvény szerint az emberek a jövedelem növekedésével lassabban növelik a fogyasztást, mint a jövedelmet, ami az effektív keresletben egy úgynevezett „rést” eredményez, amelyet beruházásokkal kell kitölteni.

Multiplikátor és akcelerátor

Keynes megfogalmazta az beruházási multiplikátort (k), amely azt fejezi ki, hogy mennyivel változik az aggregált kereslet, ha a beruházási kiadások egy egységgel nőnek. Ez egy jövedelemteremtő hatás. Később kidolgozták az akcelerációs elvet, ahol az akcelerátor (a) a termék (jövedelem, kereslet) növekedése és az általa kiváltott tőke (beruházások) iránti kereslet növekedése közötti függőséget fejezi ki. Az akcelerációs elv kimondja, hogy a beruházások iránti kereslet mindig nagyobb, mint az azt kiváltó terméknövekedés.

Keynesiánus gazdaságpolitika a gyakorlatban

A keynesiánus gazdaságpolitika hangsúlyozza az állami beavatkozás szükségességét recesszió idején a magas foglalkoztatottság és a kiegyensúlyozott növekedés elérése érdekében. A munkanélküliség okát az elégtelen keresletben látja. Az államnak ezért támogatnia kell a kereslet növekedését a költségvetési kiadások növelésével (fiskális politika).

Ez magában foglalja a progresszív adókat a megtakarítások elvonására és beruházásokká alakítására (pl. autópályák, iskolák építése). Megengedett az államháztartási hiány és az államadósság növekedése is, amíg szabad munkaerőforrások állnak rendelkezésre. Az államnak ösztönöznie kell a magánberuházásokat alacsony kamatlábbal és további pénzkibocsátással, ami növeli az effektív keresletet és a foglalkoztatottságot. A keresletre való összpontosítást expanzív gazdaságpolitikának nevezik.

A keynesianizmus tovább fejlődött neokeynesianizmusba (közeledés a neoklasszikus közgazdaságtanhoz, P. A. Samuelson), posztkeynesianizmusba (visszatérés Keynes eredeti gondolataihoz, egyensúlyhiányos rendszer) és új keynesiánus közgazdaságtanba (az árak és bérek rugalmatlanságának magyarázata mikroökonómiai alapokon, G. Akerlof, J. Yellen, J. Stiglitz).

Konzervativizmus: Visszatérés a szabadpiachoz és a monetarizmus

A konzervativizmus egy széles irányzat, amely az 50-es évek végétől kezdett jelentőséget nyerni, és a 70-es évek második felétől kezdte befolyásolni a gazdaságpolitikát. Az eredeti értelemben vett liberális (a „laissez-faire” híve) ma gyakran az állami beavatkozások támogatóját jelenti, ezért a szabad verseny híveire a „liberális konzervativizmus” megnevezést használják.

A konzervatív gazdaságpolitika a 20. század 70-es éveinek közepén, a világgazdaság stagnálásának idején került előtérbe. A konzervatívok azt követelik, hogy az állam a lehető legkevésbé avatkozzon be a gazdaságba, és így állítsa vissza a verseny feltételeit. A piaci mechanizmus hatékony működésének fontos előfeltételének tekintik az árstabilitást (alacsony infláció, kiegyensúlyozott államháztartás).

Monetarizmus és racionális várakozások

A monetarizmus jelentős képviselői közé tartozik az amerikai közgazdász, Milton Friedman (1912–2006). Hangsúlyozza a személyes szabadság, a szabad verseny és az állam gazdaságba való lehető legkisebb beavatkozásának fontosságát. A monetarizmus az inflációt tisztán monetáris jelenségnek tekinti, amelyet a pénzkínálat kereslet feletti túlsúlya okoz.

A gazdaság stabilitása érdekében a pénzkínálat évi 3–5%-os állandó növekedését javasolja, ami a GDP növekedési ütemének kell, hogy megfeleljen. A monetarista politika a kínálati oldalra összpontosít, és restriktív jellegű. A racionális várakozások makroökonómiai elmélete (Robert E. Lucas) a 70-es évek elején alakult ki, és nagyon közel áll a monetarizmushoz. Feltételezi, hogy az állam folyamatos beavatkozásai inflációhoz vezetnek, és a passzív monetáris és fiskális politikát részesíti előnyben.

Kínálati oldali közgazdaságtan és a Laffer-görbe

A kínálati oldali közgazdaságtan (Arthur B. Laffer) a 20. század 70-es és 80-as éveinek fordulóján jött létre. Kritizálja a keresletre összpontosító keynesianizmust, és hangsúlyozza, hogy a gazdasági fejlődés fő ösztönzői a kínálati oldalról származnak. Ezek elsősorban a munkára, a megtakarításokra és a beruházásokra vonatkozó ösztönzők. Ezen elmélet szerint a magas munkanélküli segélyek és a magas adók gyengítik a munkára való motivációt.

A magas adóterhelés motivációra, gazdaságra és államháztartásra gyakorolt kedvezőtlen hatását a Laffer-görbe segítségével magyarázzák. Ez azt mutatja, hogy az adókulcs növekedésével az adóbevétel rövid távon nő, de a gazdasági tevékenység az árnyékgazdaságba tevődik át. Egy bizonyos ponttól (Laffer-pont) az adóbevételek csökkennek. Az adócsökkentésnek ösztönöznie kell az adózott gazdasági tevékenységet és hosszú távon növelnie kell az adóbevételeket. Empirikus tanulmányok azonban csak 70–80% körüli adókulcsoknál erősítették meg a Laffer-görbét.

A konzervatív gazdaságpolitika az alacsony munkajövedelem-adóztatást, a munkanélküli segélyek csökkentését és a megtakarítások magas kamatlábát szorgalmazza. A 20. század 70-es és 80-as éveiben a gazdaságok gyorsabb alkalmazkodásához vezetett az új feltételekhez és az infláció csökkenéséhez, azonban a termelés visszaesése és a magas munkanélküliség kíséretében.

Institucionalizmus: A szabályok és intézmények jelentősége

Az institucionalizmus a 19. század 90-es éveitől fejlődik az USA-ban a neoklasszikus közgazdaságtan kritikája alapján, amely figyelmen kívül hagyja az intézmények jelentőségét a gazdaságban. Az institucionalisták szerint az intézmények jelentős hatással vannak az emberek gazdasági viselkedésére és teljesítményére.

Régi és új institucionalizmus

Az úgynevezett régi institucionalizmus képviselői közé tartoznak:

• Thorstein B. Veblen: Az intézmények szociálpszichológiai felfogása, mint szokásos viselkedésmódok összessége. Konfliktus a mérnökök (technológiai fejlődés) és a kapitalisták (pénzügyi érdekek) között.
• John R. Commons: Az intézmények jogi felfogása, mint jogilag szankcionált viselkedési normák. Az államnak kell koordinálnia az ellentétes érdekeket.
• Wesley C. Mitchel: A statikus neoklasszikus közgazdaságtan kritikája, hangsúly az üzleti ciklusok empirikus kutatásán.
• Gardiner C. Means: A modern vállalatok hatása, a tulajdon és az irányítás szétválasztása.
• John K. Galbraith: A neoklasszikus elmélet kritikája, a tudomány mint a fejlődés fő tényezője, az emberi tőkén alapuló új társadalmi elit.

Az új intézményi közgazdaságtan (a 20. század 60-as éveitől) az intézmények és a tulajdonjogok szerepével foglalkozik. Megkülönbözteti a szervezeteket (hierarchikus struktúrák) és az intézményeket (szabályok, korlátozások, formális és informális).

Tranzakciós költségek

Az új intézményi közgazdaságtan képviselői, mint Ronald H. Coase és Douglas C. North, kiterjesztették a racionális választás neoklasszikus feltételezését az információkra, a tranzakciós költségekre és a tulajdonjogokra. A tranzakciós költségek az intézmények létrejöttével, használatával és változásával kapcsolatosak, és elérhetik az áruk és szolgáltatások vételárának 40–70%-át.

Háromféle tranzakciós költséget különböztetünk meg:

• Piaci tranzakciós költségek: A vevők/eladók felkutatásának, a tárgyalásoknak, a szerződések megkötésének és érvényesítésének költségei.
• Menedzseri (vállalaton belüli) tranzakciós költségek: Fix (munkaszerződések, szervezeti struktúra) és változó (döntéshozatali információs költségek, monitoring, logisztika).
• Politikai tranzakciós költségek: Az intézmények politikai berendezkedésének kialakításával, fenntartásával és változásaival kapcsolatosak.

A modern fősodratú közgazdaságtan és a gradualizmus

A 20. század 50-es éveitől a neoklasszikus közgazdaságtanból és J. M. Keynes tanításaiból fejlődik ki a modern fősodratú közgazdaságtan (modern mainstream economics), amely az USA-ban és Nyugat-Európában uralkodó. P. A. Samuelson nevéhez és Economics című tankönyvéhez fűződik.

Itt egyes keynesiánus és neoklasszikus elméletek egyesülnek egy rendszerbe. A gazdaságpolitikának különböző elméleti megközelítések kombinációjának kell lennie: keynesiánus elmélet válság idején és neoklasszikus fellendülés idején.

A keynesiánus és konzervatív megközelítés mellett kidolgozásra kerül a gradualista gazdaságpolitikai koncepció is. Ez az állami beavatkozásokkal történő keresletszabályozáson és -ösztönzésen alapul, de erősebben hangsúlyozza a pénzügyi folyamatokat és a gazdaság kínálati oldalát. Háromféle inflációs nyomást különböztet meg: belső változások, külső sokkok és az állami szabályozás hibái.

A legtöbb közgazdász egyetért abban, hogy a modern gazdaság nem működhet hatékonyan piaci mechanizmus nélkül, de állami beavatkozások nélkül sem. Azonban nehéz megtalálni a piac és az állami szabályozás közötti optimális arányt, és ez folyamatosan változik a gazdasági, társadalmi és politikai feltételekkel.

Kulcsfontosságú gondolatok összefoglalása (A közgazdasági elméletek története összefoglaló)

Itt egy gyors áttekintés a fő irányzatokról és lényegükről, amely segít megszilárdítani a tudásodat:

• Merkantilizmus: Gazdagság = pénz, hangsúly a kereskedelmen, aktív mérleg.
• Klasszikus (politikai) közgazdaságtan: Gazdasági liberalizmus, „a piac láthatatlan keze”, állami beavatkozás hiánya.
• Szocializmus és marxizmus: A kapitalizmus kritikája, többletérték-elmélet, a történelem gazdasági értelmezése.
• Neoklasszikus közgazdaságtan: Piaci egyensúly, kínálat, kereslet, ár, határhaszon.
• Keynesianizmus: Állami beavatkozások a munkanélküliség csökkentésére és a válságok enyhítésére, a kereslet támogatása.
• Monetarizmus: Minimális állami beavatkozás, a pénz jelentősége, a gazdaság önszabályozó funkciója, infláció elleni küzdelem.
• Institucionalizmus: Az intézmények és a tulajdonjogok jelentősége, tranzakciós költségek.

Gyakran Ismételt Kérdések (GYIK)

Kik a klasszikus politikai gazdaságtan fő képviselői?

A klasszikus politikai gazdaságtan fő képviselői Adam Smith és David Ricardo. Adam Smith a „piac láthatatlan keze” elméletéről, David Ricardo pedig a munkaérték-elméletéről és az elosztás elméletéről ismert.

Mi a határhaszon a neoklasszikus közgazdaságtanban?

A határhaszon a teljes hasznosság (elégedettség) változása, amelyet egy jószág további egységének fogyasztása vált ki. A neoklasszikus közgazdaságtan szerint minden szükséglet fokozatos kielégítésével a határhaszon folyamatosan csökken.

Miért fontos a keynesianizmus a gazdaságpolitika szempontjából?

A keynesianizmus, amely John Maynard Keynes munkásságán alapul, azért fontos, mert elméleti alapot szolgáltatott az állami beavatkozásokhoz a gazdaságba, különösen recesszió és magas munkanélküliség idején. Javasolja a fiskális és monetáris politika alkalmazását az effektív kereslet támogatására és a teljes foglalkoztatottság fenntartására.

Mi a Laffer-görbe lényege?

A Laffer-görbe a kínálati oldali közgazdaságtanban az adókulcs és az állami adóbevételek közötti kapcsolatot illusztrálja. Azt mutatja, hogy létezik egy optimális adókulcs (Laffer-pont), amely felett az adók további emelése valójában az összes adóbevétel csökkenéséhez vezet, mivel az emberek csökkentik az adózott gazdasági tevékenységet, vagy az árnyékgazdaságba terelik azt.

Mi a különbség a régi és az új institucionalizmus között?

A régi institucionalizmus az intézmények szélesebb társadalmi, jogi és pszichológiai aspektusaira, valamint azok gazdaságra gyakorolt hatására összpontosított, gyakran kritizálva a neoklasszikus közgazdaságtan szűk fókuszát. Az új institucionalizmus egy fiatalabb irányzat, amely átveszi a neoklasszikus eszközöket, és kiterjeszti azokat olyan fogalmakkal, mint a tranzakciós költségek, a tulajdonjogok és az aszimmetrikus információk, ezáltal hatékonyabban próbálva magyarázni az intézmények létrejöttét és működését.